Vasárnap reggel jókedvűen ébredt a csapat. Annyira, hogy még egy bújjatok össze Balázs fekhelyén egy fotó kedvéért típusú kérést is szó nélkül teljesítettek. Ugyanis Balázs volt a nagyfiú, aki a külön kuckóban aludt, Peti pedig a kisfiú, aki a szülei között durmolt.
A reggelire “szokás” szerint kint a szabadban került sor, és mondjuk a tízórai megnevezés is lehet, hogy elegáns túlzásnak minősíthető. Peti inkább csipegetett (illetve pasa módra kiterülve női kezektől fogadott el falatokat), Balázs viszont villás kanalas reggelit tartott. Természetesen készítettünk fejenként 1-1 szendvicset, feltöltöttük a flaskákat, és bepakoltunk. Nem vittük túlzásba az elemózsia csomagolást, mert a természet lágy öléből hazafelé térőben pisztrángozást terveztünk, és nem akartuk holmi zsemlékkel teleenni magunkat.
Amint már korábban írtam, két félelmünk volt. Illetve egy előző napról, ugye Peti sarkai miatt, amely teljesen alaptalannak bizonyult. Recept hasonló “cipőben” járóknak. Megvarrni, leragasztani, gumicsizmába tölteni. Kész. Az is lehet, hogy az indulást megelőző sarokáztatást is érdemes beiktatni, ahogy mindjárt látszik is.
A másik körülmény az volt, hogy majdnem délben indultunk, és ugyan jó nagyot aludt, de arra számítottam, Balázs gyorsan elfárad és majd cipelni kell hegynek fel. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Több hitet a gyerekekbe!! Az ő képességeiket még nem korlátozza a túlságosan tudatos hozzáállás a világ dolgaihoz. Tanulhatunk tőlük sokat.
Tehát a poénokat előre lelőttem, gond nem volt egy szál sem, csak némi medence kóstolgatás indulás előtt Attilának köszönhetően, mert a víz egyébként a srácoknak túl mély volt.
Ezt már meséltük, de a krónikák kedvéért leírom, hogy Peti és Balázs majdnem végig a saját lábán jött, kemény tempót diktáltak. Aznapi utunk sokkal vadregényesebb és emiatt nehezebb terep is volt, de ez csak fokozta a kíváncsiságukat, lelkesedésüket. Panaszkodásra, hisztire egyszerűen nem volt idő, annyi érdekes dolog volt erdőn-mezőn. A napnak erről a részéről a fotók nálam jobban mesélnek, egy hangulatképet ide is teszek, de a többit a végén megtaláljátok.
Hazafelé az erdei iskolánál becsatlakoztunk a Szalajka-völgy fő útvonalba és egy hangulatos, még teljes mértékben az erdő által körbevett vendéglátó egység teraszán fogyasztottuk el a vacsorát. Többen a tervezett pisztrángot, mások pedig kedvük szerint válogatva a kínálatból. Sajnos itt fotó nem készült, azt hiszem túl éhesek voltunk, evés előtt pedig a söröskorsóval volt tele a kezünk.
Azért egy képet kerestem róla, mert tényleg hangulatos volt:
Ott ültünk a terasz közepén, a lépcsőtől balra, és az épületnek háttal csak az erdő látszott.
A hazafelé tartó séta utolsó szakaszába még belefért néhány perc vidámparki móka is, a kicsik (és kevésbé kicsik) nagy örömére. Ugye senki nem találja ki, Balázs melyik figurára ült fel a körhintán?!?! Nem? Tényleg nem? Na jó, megkegyelmezek, megoldás a galériában.
A házban aztán eljött a beáztatott bodzavirág pillanata, mert ha tovább várunk, akkor valószínűleg ott kell hagynunk, utolsó napon már nem lett volna idő foglalkozni vele. Így viszont a belőle limonádéval készült bodzaital kiváló kísérőjévé vált az esti pezsgős koccintgatásnak.
A kisebb-nagyobb fiúk az ország legjobbjait nyomták le Honfoglaló játékban. Hangulatképek a galériában lesznek. Ez egyedül a legkisebb ugrifülest nem kötötte le. Ő inkább nem kockáztatott, a szellemi táplálék helyett az igazira helyezte a hangsúlyt, evett-ivott.
Hiába volt hosszú a nap, nem kapkodták el a lefekvést, ha jól emlékszem tizenegy óra is volt, mire ágyba kerültek.
Azzal dőltünk le pihenni, hogy hétfőre már nagyobb dolgot nem tervezünk, lazítás, kényelmes pakolás, napozás és a korábban kinézett bobpálya meglátogatása kerülhet terítékre. Így is lett.
Vége köv.
A második napon készült képek a teljesség igénye nélkül:
