Az idei ősz talán utolsó nyári hétvégéjét családilag, de nagy társaságban, Orfűn és környékén töltöttük. Attila szervezett nagyobb kiránduló csoportot az ilyenkor szokásos baráti társaságukból, és hozzájuk csatlakoztunk most mi is. A terv az volt, hogy mindenki visz sok-sok kaját és piát, napközben lejárjuk a lábunkat, esténként pedig mindent elfogyasztunk, hogy a másnapi járás könnyebben menjen. Azt gondolom, hogy maradéktalanul sikerült is teljesíteni a kitűzött célokat, még ha Attila kicsit elégedetlen is volt a letudott távokkal, az esti programokra szerintem ő sem panaszkodott.
Kecskemétről pénteken este hatkor sikerült elindulni, és Pécsen átautózva, na meg a Mecseken, sikeresen meg is érkeztünk Orfűre. A hegyen való átkeléskor már teljesen sötét volt, és a fiúk, de főleg Peti, nagyon rettegtek attól, hogy mi történik, ha véltelnül ott ragadunk a hegy tetején, és alig várták, hogy mikor indul már lefelé az út. Bár Orfűt 2 óra 50 perc alatt elértük, ott azért legalább további 20 percig tartott, mire sikerült megtalálni az egyik házat, ahol a társaság gyülekezett. (Mivel egy házban nem fértünk volna el, így Attillával és Gabival mi egy másik, kisebb házban aludtunk.)
Körülbelül itt következett az este fénypontja, amikor ugye az ember megérkezik valahová hosszú út után, a gyerekek már teljesen szétestek, alig várták, hogy kiszállhassanak, szóval, már csak egy kis pálinka és vacsora van hátra, gondoltam. Na de én inkább ezt a pillanatot használtam fel arra, hogy a kisebb ház kapuján (jó, tényleg szűk volt) kitolatva letörjem a baloldali visszapillantót. Reccs. Biztos nem kell leírnom, hogy egy kicsit feszült lettem ettől, főleg, hogy ilyen hülye módon tört le. No mindegy. Azóta már vettem helyette másikat, kemény 4.500 Ft volt, meg 3 csavar ki-be, szóval nem kellett volna miatta mérgelődni, de akkor és ott ez volt a pont az i-n. Sebaj, innentől szerencsére már csak szép és jó dolgok történtek a hétvégén, szóval előre letudtunk minden kellemetlenséget 🙂
Szombat reggel aztán frissen keltünk, nyári reggeli meleg volt, így kint a hátsó udvarban kávéztunk, élveztük a napsütést. Szendvicseket gyártottunk, amihez kenyeret, sült husit, sajtot és sok-sok zöldséget vittünk. Megtöltötük a teás palackokat és flaskákat, betáraztuk a söröket, aztán nekivágtunk.
Eredetileg (ha jól tudom) egy heggyel többet mentünk volna, mint amit végül teljesítettünk (15 km-re csökkent), így azonban a pálos kolostorrom volt az aznapi túra legtávolabbi pontja, onnan bár már más úton de visszafelé kanyarodtunk. Az út első szakasza persze a tó mellett vezetett, ami gyönyörű szép. Érdekes, hogy amikor itt voltunk korábban (Peti talán 2 éves volt), akkor semmilyen emlékem nincs magával a tóval kapcsolatban. Most viszont megfigyeltem, milyen kitűnő futópálya vezet körbe mellette, szóval ide legközelebb kötelező a futócipő is 🙂
Azt mondani sem kell, hogy az őszi erdő természetesen ezer színben pompázott, amit majd Kata fotói is megmutatnak (galéria link majd a végén). Az utat Peti már nagyon nagyfiúsan, szinte mindig elől haladva teljesítette. Balázssal még többször merült fel az elvesztett motiváció problémája, amikor rá-ráunt a számára céltalannak tűnő gyaloglásra, de egy kis türelemmel/nyakbaültetéssel mindig újra lehetett csiholni a lelkesedését. Szerintem ő is nagyon élvezte.
Útközben meg-megálltunk enni-inni, de csak rövid időre, tehát szinte egész nap talpon voltunk, így mire estére visszaértünk a nagyobb házhoz, már senki nem panaszkodott, hogy le kell ülnie 🙂 Annyira, hogy a tűzgyújtás és a hússütögetés is csak szépen lassan keltette fel a közösségi érdeklődést. Balázs estére már fáradt volt, főleg csak a szintén lemerült kutyust kergette, de Peti nagyon aktív társasági életet élt. Lazán beszélgetett mindenkivel, tudta a neveket, pedig tőlünk sosem kérdezte, ki-kicsoda. A kint sütögető társaságot folyamatosan ellátta mindennel, amire csak szükségük volt.
Mire visszaértünk a saját házikónkba, már nem nagyon kellett altatni őket. Másnapra az abaligeti barlang volt betervezve, így a reggeli program ismétlése után arra vettük az utat. Ez egy jóval könnyebb és rövid túra volt, de Balázst arányosan többször kellett szállítmányozni, főleg az elején. A vasárnapi lendülete neki csak kicsit később indult be. Útköben láttuk, ahogy éppen aratnak egy hatalmas kukoricatáblát, ami azért volt érdekes, mert visszafelé a frissenn learatott táblán vágtunk át, amit a srácok nagyon élveztek, és mondjuk mi sem jártunk még ilyen helyen.
Miután csatárláncban átcsörtettünk a kunkoricatáblán, már csak egy rövid erdősáv választott el minket a tótól, amely mellett negyedszer végigsétálva el is értük a kirándulós hétvége záró pontját. A nagyobb ház teraszán még egyszer összegyűltünk, a sofőröket leszámítva még folyt egy kis italozás, elfogyott némi whisky, aztán lassan mindenki (majdnem) elindult hazafelé. Még visszasétáltunk a kisházhoz (kb. 1 km-re a nagytól), bepakoltuk a csomagokat az autóba. Gabiék egy másik családdal még vasárnap estére ottmaradtak, mi pedig valamivel 5 óra után elindultunk, hogy ismét nekivágjunk a mecseki emelkedőnek és Pécsre átérve ráforduéljunk a hazafelé vezető 6-os útra.
Balázs megvárta még az Orfű vége táblát, Peti pedig azt, amíg Pécset elérve kijutottunk az erdős-kanyargós útról. Onnantól kezdve hazáig aludtak mind a ketten. Nagyon jól éreztük magunkat, ismétlésre benevezünk!
A hétvégén készült képek itt lapozhatók át: Orfű 2013 >>
