A mai ebéd úgy indult, hogy szerezzünk csirkét a szemben nemrég nyílt csirkeboltból, öntsünk rá egy üveg sört, aztán hadd süljön. Aztán nem pontosan így sült (el) ki…
Az volt ugyanis a gond, hogy hazaérve tapasztaltam (az ég óvjon mindenkit az ilyen élményektől), hogy nincs itthon sör.
Tehát a sörös csirke itt be is fejezte pályafutását. Helyette előkerültek a fagyasztóból és a spejzből a darab zöldségek (répa, zöldborsó, hagyma, fokhagyma) meg némi rizs, és a B-terv a zöldséges csirke (nem)fantázia nevet kapta. Került még rá só, bors, bazsalikom, tárkony, az egészet beleborítottuk a vajjal kikent jénaiba, rá a tető és irány a sütő. A zöldségből maradt egy kevés a rizsbe is, mert a tálba már nem fért.
Legnagyobb meglepetésemre az ebédet a gyerekek is kétpofára ették (bár Balázs mikor meglátta megyjegyezte, hogy “jéé mákos!” – gyk.: a fűszer a húson…)
Hasonlókat én is szoktam elkövetni, bár nem feltétlenül előzi meg a sütés-főzést konkrét elképzelés. A cél inkább az, hogy lehetőleg 16 óra előtt ebédelni tudjak. Ha véletlenül marad is valami a kopogószemű éhség elverése után, akkor anyu mindig gyanakodva kérdezi: “Ez mi?”. Mondanom sem kell, hogy inkább elfogy a kaja. Az legalább jól esik. Meg látszik is. 🙁
Nálunk is kizárólag hétvégén, vagy félhétvégén fordulhat ez elő, bár azért a tervezés majdnem túlzó kifejezés itt 🙂 De jól jött ki, mert pont 1-1 ebédre való maradt, így hétfőre nem kell okoskodnunk.
Azért hallottam én már olyat is, hogy anyu magától hozta fel, mennyire ízlett neki az a bizonyos ebéd maradék. Mondjuk nem ez volt gyakoribb, elismerem.